2010. március 16., kedd

altgrhárom

"Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád."


Fogni a kezét,miközben céltalanul kóborlunk a városban.Csak Rá nézni,mikor megállunk és szavak nélkül mosolyogni.Oly biztonságban érezni magam,mint még soha.Némán feküdni mellette,miközben elégedett sóhaj hagyja el ajkaim börtönét.Csak létezni és boldognak lenni...Vele!

2010. március 12., péntek

Szlovákia 2006


Felelevenedett...felelevenedett néhány kopott,megsárgult,mélyen tudatomba zárt múltbéli kép.Arcomon mosoly görbül,halovány,elmélázó mosoly.Keresve sem találtam volna jobb pillanatot az emlékképek újraélésére.S mik e titkos emlékek? Bár semmi titok nincsen bennük.Oly elragadó momentumok életemben,melyekre korom előre haladtával is felüdülés visszagondolni. Vonatoztunk...ott volt az öcsém,nevettünk,néztük a tájat.Sok átszállás,feledhetetlen gyomorgörcsök,vajon jó vonaton ülünk e és eljutunk e a célunkhoz.Mikor megérkeztünk épp hogy lepattantam a járműről rohantak felénk rég nem látott barátaim.Séta még a városban majd irány a határátkelőhely. Zuhogó eső,sikertelen stoppolás,de a határátlépés megtörtént.Majd újabb város irányába próbáltunk autót fogni,ami az eső elálltával persze sikerült is. Bőrig ázva és fáradtan érkeztünk meg a célba,de végre ott voltunk. Hihetetlen másfél hét következett,csupa szép emléket hagyva bennünk. Olyan felemelő visszapörgetni az időt és a képsorokat,mintha csak a múlt nyáron történt volna.Hiányzik néha az akkori "minden mindegy" felfogás,a vakmerőség és az a mentalitás,mivel akkoriban rendelkeztem.Hová tűnt az akkori énem?Talán bennem van még csak felszínre kellene csalni,bár lehet,hogy felesleges a múltat bolygatni,hiszen akkor megéltem mindent,amit egy tinédzser kívánhat.


2010. március 9., kedd

soha


Érthetetlen beszédű,furcsa,kivehetetlen alakú árnyak vették körül a szoba rejtett szegletében kuporgó lényt.Egyre csak egyetlen egy gondolatot sulykoltak elméjébe... Az egyetlen gondolatot amit feldolgozni s elfogadni életében sosem tudott!!De nyomasztóan hatott rá minden egyes szó... A szekvens árny erőszakosan próbálta a valóságba rángatni, és a megfelelő döntéshozására sarkallni... De Ő folyton bizonygatta magában mindennek az ellenkezőjét! Bizonygatta hogy igenis megérdemlik a második esélyt azok akik ilyen óriási fájdalmat képesek Neki okozni... Megakart bocsátani mindenkinek aki valaha is bántotta bármivel. Mégis valami visszatartotta ettől a hatalmas lépéstől! Még maga sem tudta hogy mivel áll szemben de érezte hogy ami nem hagyja sokkal óriásibb erő,mint azt valaha gondolni merte volna. Egyedül tartott ki véleménye és saját helyzetképe mellett!Mindezek ellenére valami gyengülni látszott...gyengült a jóhiszeműsége. A végtelen kedvessége fakulni kezdett s minden egyes mások tette lépés által egyre jobban érezte hogy nincs visszaút.Hogy ezek az emberek soha SOHA nem fogják újra kiérdemelni beléjük fektetett bizalmát mert még csak a megbánás szikráját sem látja Rajtuk...!

2010. március 8., hétfő

a lehetetlen nem létezik

A börtön rozsdás,vas ajtajának zárjában ridegen fordul meg a nemesacél kulcs. Majd hangos,fülsiketítő nyikorgással tárul ki a régen bezárt cellaajtó.

-Jöjjön velem!-hallatszik egy mély,goromba hang a folyosóról.
A rabon látszik a rémület.Kikerekedett szemekkel próbálja kitalálni mi lehet mentének oka. Semmi nem jut eszébe,de feláll.Ha menni kell hát menni kell!

-Szaporán..nem érünk rá egész nap!-szólt megint a az érdes
hangú börtönőr. A cellalakó ijedtében felpattant s az ajtó felé vonszolta elgémberedett testét.

-Hová megyünk?-kérdezte megszeppenve.


-Szabadon távozhatsz végre!
-Olyasfajta meglepődöttség ült ki a 20 éve börtönben sínylődő ember arcára,mit leírni képtelenség,de látványa a memóriába ég.Miután felfogta a történteket,szeme megcsillant s kellemes nyugalom költözött szívébe.

-Van még valami-mondta a börtönőr.
-A rab most összeszűkült gyomorral hessegette el álomképét,miszerint kilép e sivár világ ajtaján.Biztosan valami rossz hír lesz...-gondolta.

-Vár magára valaki!-mosolyodott el a komornak tűnő őr.
A rab elégedetten vette fel szakadt dorkóját s még valami vidám nótát is fütyörészett talán...csendesen. A kibocsátó ablaknál megkapta elkobzott értékeit,cigarettatárcája széle már rozsdázott,de oly boldogság öntötte el a rab szívét,hogy észre sem vette. Felöltözött civil ruhájába és az ajtó felé igyekezett.Mikor odaért megtorpant...20 év majdnem egy negyed évszázad.Milyen lehet a börtönön kívül?Ki várhatja odakint az autóban? Megszeppenve hátraford
ult,vetett egy pillantást a rácsos ajtókra s a rideg folyosóra még utoljára.Gondolatok ezrei zilálták régóta elszigetelt elméjét.Megfogta a kilincset,lassan lenyomta,nagyot nyelt s magabiztosnak tűnő léptekkel indult kifelé. Mikor az autóhoz ért olyan meglepetés érte,mire álmában sem gondolt volna.Ott ült élete szerelme,kit a büntetés letöltése előtt hagyott magára. A nő várt Rá...hosszú,kemény éveken át várta,magányosan,minden percében a férfira gondolván. A férfi sosem gondolta,hogy valaha látja még Őt,a nő kiszállt s könnyektől homályos szemekkel nézett élete értelmére,majd zokogva omlott szerelme karjaiba.