"Nézz rám, fogd meg a kezem, Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem."
Szomorú és esős nap volt,mikor Drew kidörzsölte az álmot a szeméből mégis vidáman pattant fel az ágyból.Készülnie kell,hiszen ma jön William és újra magához szoríthatja szerelmét.Az idő ellenére szórakozottan kapta fel bordó esernyőjét és elindult.A pályaudvaron várakozva befutott William busza s a lány élesen fürkészte a férfit.A meglepetés nagy volt hiszen mikor pár másodpercre nem figyelte a leszálló utasokat a fiú mögé lopakodott s így köszöntötte.Drew megcsókolta majd a nyakába borult,nem sejtett még semmit.Sétálni kezdtek,de furcsa érzés kerítette hatalmába a lányt...majd beszélgetni kezdtek.A mondatok csak úgy süvítettek fejébe és észrevétlenül gurult az első könnycsepp végig a lány arcán.Pár óráig ücsörögtek és beszélgettek,semmi jele nem volt,hogy Ők már nem egy pár,bár a lány folyamatosan zokogott kisebb szünetekkel.Egyikőjük sem zárta le teljesen a kettőjük közötti kapcsolatot.Mégis olyan szomorú és keserű volt minden egyes csók és ölelés,másrészt pedig olyan természetes és csodás.Búcsúzóul egymás nyakába borulva szorították a másikat s William egy utolsó 'szeretleket' suttogott Drew fülébe,s a lány könnycseppjében halovány remény csillant meg.
