"Szomorú tündér volt, csipetnyi királylány, De mi azt sem tudtuk, hogy köztünk járt. Fényt hozni jött, egy reménysugárt."
Az álomvilágba szürke felhők költöztek,s sötét árnyék borult minden édesen mosolygó agyszüleményére. A tündérnépek csalódottan kullogtak csodásan csillogó házacskáikba,szürkeség uralta már az egykor nyüzsgő tájat.Hosszú,szomorú hónapok teltek el csöndes magányban. A pompázó,varázslatos föld már-már mocsárrá változott s a színes madarak csilingelő énekét gyorsan felváltotta a fekete varjak fülsiketítő károgása. Virágok helyett burjánzó gaz ostromolta a szemet már cseppet sem gyönyörködtető mezőket. Találgatták,vajon mi történhetett megalkotójukkal...miért hanyagolja el Őket?! Nem tudták..nem is tudhatták milyen szenvedésekkel kell szembenéznie a lánynak,kinek elméjében élik életüket.Lassan talán el is felejtette csoda világát,ahova egykoron minden baj elől menedéket talált. Néha,éjszakánként fel-fel villant néhány kép a fejében,de nem tudta megfejteni hiányérzetének talányát. Aztán egy tavaszi napon meglátott egy édesen mosolygó kislányt,kinek szemében az a tűz égett,mint hajdanán a sajátjában.A kislány olyan volt akár egy tündér,s a lánynak minden eszébe jutott,a világ,mit elhanyagolt lassan egy éve... Ebben a pillanatban lassan előbukott a Nap álomország dombjai mögül.A felhők eltűntek,a varázslények pedig kimerészkedtek otthonaikból.Nem tudták ugyan mi történhetett,de boldogok voltak,hogy gazdájuk visszatalált álmai földjére. S a mezőkön újra csodálatos virágok nyíltak.Minden régi fényében tündökölt. A lány is boldog volt,hiszen megint tudott álmodni,hinni és élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése