ridegen hatol a szívébe.
Érzi a mélyen belefúródó idegen test hideg lüktetését!
A magány hűvös börtönbe zárta...már több ezer éve sínylődik tiszta tündér lelke!
Az időtlen csend megvetéssel tekint be rá a szabadból
és széles vigyorral száján kukucskál a börtön ablakán...
Könnyei mardossák arcát!Mély medret kapartak maguknak a bársonyos és szép bőrbe...
Tükörbe nézve már régen nem az a tekintet áll szembe vele mint azelőtt!
Szemei egyé váltak a zord magányéval és a hűvös némasággal.
Szabadulással már nem kínlódik...belenyugodott abba mi a sorsa...
Álmodni szeretné az életét...nyugodt álmok mezején akarja viszont látni megdermedt szívét!
Messze a valóság rémisztő börtönétől...csak lehunyná szemét és valahol máshol ébredne...
valahol ahol nem a magány köszön vissza az ajtón belépvén...
valahol ahol nem kemény kőpadlón kellene feküdnie!
Élete romjain fekszik s nincs ki visszarángassa az életbe!!
Nincs is miért élnie úgy véli...nincs aki felolvasztaná szívét.
Nincs ki elméjét ismét kitisztítaná...
Semmi ami a való élethez kötné...egyedül van mint egy tengeren elsüllyedt kincses hajó mit a sós víz marcangol évszázadok óta...
Belseje tele van ugyan a régen elfeledett rakománnyal de senki nem olyan bátor és vakmerő hogy a felszínre hozza azt...
Ő is némaságba s magányba burkolódzik...
Talán így menekül meg sorsa elől végleg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése